„Mindig van egy pont, ahol az út elágazik. És ezen a ponton én eldöntöttem, hogy búcsút veszek a múlt béklyóitól és nem bántom magam tovább.
Szeretünk és szeretni akarunk. Ez az érzés, ami életben tart minket és ez az az érzés, amiért gyakorlatilag mindent félredobunk. Sokszor nem látjuk igazán, de olyanok vagyunk, mint a kisgyerekek karácsonykor. A fókusz csak azon van, hogy az ajándék az övék legyen. A mi felnőtt fókuszunk pedig csak arra irányul, hogy a szeretett személy szíve a miénk legyen.
Amikor szeretünk valakit, kicsit elveszítjük a józan ítélőképességünket és mind a másikat, mind pedig magunkat egészen más szemmel nézzük. Nem vagyunk reálisak és ez sokszor akadályozza meg azokat a lépéseket, melyek közelebb vinnének minket a boldogsághoz. Vágyunk valakire, aki lehet, hogy nem ugyanazt akarja, mint mi. És mi elhisszük magunkról, hogy meg tudjuk menteni a másikat saját magától. Hogy mi majd jobban tudjuk azt, hogy a szeretett személynek mire van szüksége. Már akkor birtokolni akarjuk ezzel, amikor még el sem kezdődött a történet igazán. Hiszen belátni azt, hogy valami nem működik, sosem könnyű. És mi inkább küzdünk a fejünkben megálmodott képért, mint hogy meglássuk mi is van valójában.
Aztán rájövünk, hogy hiába a szerelem és hiába a szeretet, minden embernek a saját falait kell ledöntenie, nem a másikét. Mindenkinek a saját harcát, saját csatáját kell megvívnia. Mert csak így tud majd önmagán felülemelkedni.
Olykor összetalálkozunk és bár érzelmekben, energiákban és gondolatokban egymásé vagyunk, mégis elsiklunk. Elsiklunk egymás mellett, mert még nem állunk készen egymásra. Sőt, talán soha nem is fogunk készen állni egymásra, de ez nem hiba. Hiszen az érzés a miénk. Az, hogy szerethetek az egy áldás az élettől. Az, hogy adott esetben nem ugyanúgy szeretnek viszont, az pedig nem jelenti azt, hogy én érnék kevesebbet. Néha vannak olyan pillanatok, amikor egyszerűen csak el kell fogadnunk azt, hogy nekünk ebből ennyi jutott.
Ha csak egyetlen egy alkalommal elcsendesítjük a bennünk dübörgő zajt, akkor képesek leszünk megérteni azt, hogy nem hiába az érzés és nem hiába a találkozás a másikkal. Miért akarnám tönkretenni azt az érzést, érzelmet, amitől, ha csak egy percig is, de boldognak éreztem magam?
Ahelyett, hogy szabadjára engedném a világban és megérteném, hogy minél inkább görcsösen kapaszkodom egy érzésbe, annál kevésbé fog boldoggá tenni. Mert időnként el kell fogadnunk az elmúlást. El kell fogadnunk és elengednünk a fájdalmat. Hiszen valójában ez az, amitől titkon nehezen válunk meg. A sérelmeink, az elutasítás és a csalódás okozta falak és blokkok gátolnak minket abban, hogy a szépre emlékezve tovább lépjünk.
A kutatás törvénye nagyjából a következőt jelenti: ha elég bátor vagy ahhoz, hogy hátrahagyj mindent, ami biztonságot nyújtott, és lehet az bármi: az otthonod vagy a kedvenc éttermed; és elindulsz, hogy megtaláld önmagad. Legyen az egy belső utazás, vagy igazi út. Tekints mindenre az út során úgy, mint a kirakós egy darabjára és fogadj úgy mindenkit, mintha a tanárod volna. Ha készen állsz arra, hogy egyszer és mindenkorra elfogadj néhány kellemetlennek tűnő igazságot magaddal kapcsolatban, akkor biztosan megleled, amit keresel!”
/Elizabeth M. Gilbert/
Pedig az élet megy tovább, és nincs értelme önmagunkat bántani. Hiszen minden, ami történt, értünk épült az életünkbe és ha van még hitünk, és meg tudunk bocsátani saját magunknak is, akkor a boldogság máris a miénk.
