Minden ember homályos, kafkai bűntudatban él. Mind úgy érezzük, hogy ha szenvedünk, ha kudarc, veszteség ér minket, annak bizonyára oka van, és ez az ok a saját vétkünk. Ha rájönnénk, hogy szenvedésünk oktalan, megrémülnénk, mert jobban rettegünk a rideg, érzéketlen, isten nélküli ég könyörtelenségétől, mint isten önkényétől. Ezért boldogtalanságunkra, sikertelenségünkre, bűneinkre saját vétkeinkként tekintünk, melyek túl nagyok, és mi túl kicsinyek vagyunk, hogy egyedül képesek legyünk elhordozni majd feloldani őket. Ezért aztán megvilágosodásra, megváltásra és megbocsátásra vágyunk az égtől és a többi embertől.
Ha beismernénk, hogy véletlenszerű folyamatok által irányított világban élünk az üres ég alatt, akkor tönkremennénk, mint a szüleitől elhagyott kisgyermek. Ha elfogadnánk, hogy az erény nem kapja meg a jutalmát, sem a bűn a büntetését, akkor egy csepp reményünk sem lenne, hogy bűnbocsánatot nyerjünk, hogy feloldható legyen mardosó bűntudatunk, és egy mindenható isten, egy védelmező törvény, egy oltalmazó szülő kiterjessze fölénk szerető gondoskodását és megmentsen minket. Megmentsen a félelemtől, a bűntudattól, végső soron a haláltól.
Szorongunk, bűntudatot hordozunk, de nem fogadhatjuk el, hogy mindezek az ég által magára hagyott emberlét természetes velejárói, hogy csak az ember ítélkezik önmaga fölött, mely ítéletek aztán az Isten, a Sors vagy a Társadalom hangján szólalnak meg benne. Az ember a jót és a rosszat maga kelti életre önmagában, de ezt nem láthatja be, mert ennek a belátásnak egyenes következménye a Paradicsomból való kivetettség, az Ég általi elhagyatottság, a felnőttség bátor vállalása. Az ember szívesebben marad gyermek és rendeli magát képlékeny hatalmak alá, inkább vállalja a megfelelés nyomását, a büntetést és a szolgaságot, mint a felnőtt döntések súlyát és következményét, és ezzel együtt a rideg, örök űrbéli magányt. Mikor felnézünk az égre, istent és reményt akarunk látni, előrenézve célt és eredményt, hátranézve múltat, okokat és értelmes döntéseket, magunkban pedig egy múlhatatlan lelket; valamit, ami felülírja a mulandóság és az önvaló-nélküliség rettenetes igazságát.
Az emberek hiszik, hogy ha elég kitartóan szenvednek, ha eleget munkálkodnak, tanulnak, meditálnak, imádkoznak, akkor elérik a nirvánát, a megváltást. Ha elviselik az élet fájdalmait, a szenvedést, ha eléggé megalázkodnak az ég, a sors és a többi ember előtt, az elvárások előtt, akkor végre elérik az örök és tökéletes boldogság állapotát, egyben visszamenőleg igazolódik életük, gyötrelmük, és értelmet nyernek a paradox és értelmetlen létezésben. Hiszik, hogy akkor helyükre kerülnek a dolgok, helyreáll a kibillentség, hiszen az mégsem lehetséges, hogy a világ valóban ilyen, valóban csak ennyi? Szó szerint értik isten fényét vagy a megvilágosodást, vagyis fényt, értelmet, beérkezettséget, a világ mély titkának, mozgató okának feltárulását remélik. De a létezés mulandó, minden önvaló-nélküli és a létszomjhoz kötve minden kizökkent, mondta Buddha, amivel közös tapasztalatunkat fogalmazta meg. A világ remény-nélküli.
A megvilágosodás a valóság belátása és elfogadása. A megvilágosodás nem tökéletesség, hanem egy lehetőség a világ és önmagunk tökéletlenségének belátására. Eszköz a tökéletlenség, mint örök törvény megértésére, annak teljes mélységéig; a mulandóság, az önvaló-mentesség, vagyis az örökké változó nem-tökéletesség meghaladhatatlanságának az elfogadásával együtt járó megnyugvással való bátor szembenézés.
Részlet: Hegyi Csaba írásából https://buddhatan.blog.hu/2024/04/01/370_sajat_buddhizmus_a_megvilagosodas
